Post by Urazaki Sadako on Oct 12, 2008 10:21:32 GMT -5
Név:Urazaki Sadako
Kaszt: Jounin, ANBU tag
Felszerelés: ANBU ruha,s hozzá egy álarc, illetve vállvédõk; egy nagy fekete köpeny; Tesara a kardja; három erszény, bennük: két db reszelõ, tükör, távcsõ, néhány üres tekercs, 5, változó méretû drót, 5 kunai és shuriken, robbanó terekcsek, 5 db füstgránát, egy marék makibishi tüske
Kor: 15
Nem: fiú
Vércsoport: B-
Születésnap: szeptember 19.
Kinézet: Azonnal lerí róla fiatalsága: szürke, kócos, felállított, hosszú haj. Arca fiatalos, tekintete játékos. Teste nem izmosabb, mint a többi korabeli ninjáé. Jobb vállán ANBU tetoválás
Jellem: Játékos, mégis óvatos, ha kell nyugodt, de általában mégis inkább viccelõdös, beszédes. Nem könnyû kiismerni.
Elõtörténet:
Az a mondás járja, hogy mikor egy új lélek születik, egy másik örök nyugalomba vonul. Mire Otokasi Sihero-hoz elért férjének, Hitaronak "halálhíre", õ csak megölelte egyetlen kisfiát. Könnyeit annak pólyájára hullatta, s megerõltette magát. Gyász immár nem kínozta õt. Miért is kínozta volna? Sosem arról volt híres, hogy túlságosan zokon vett volna bármit. Kezében volt az új generáció, az új remény. Miért is kínozta volna? Azonban fejében szöget ütött még egy dolog – ám igyekezett elhessegetni gondolatot. Az nem lehet, hogy…
Sihero kezében egy tálcával, mosolyogva közeledett fiának díszes ágya felé. A tálcán csak egy tiszta pelenka, és egy kis üvegnyi tej volt. Minthogy a nedves álomból ébredõ tavasz illatai erõsebben hatoltak be a kert felõl a házba, s öntötték el azt, egyelõre szaglás alapján nem lehetett megállapítani, mi miatt sír a kisbaba.
A nõ letérdelt a földre, letette maga mellé a tálcát, és egy szeretõ mosolyt villantott a csecsemõ felé. Sihero megvizsgálta gyermekét. Pelenka tiszta. Nyílvánvalóvá vált, hogy szomjas. Felemelte hát az apró üveget, kicsit meglötykölte, és megindította kezét a baba felé… ám keze megfeszült, és nem mozdult. Néhány pillanat múlva letette az üveget, és egy kunai került keze ügyébe. A különös zajok, amelyekre felfigyelt, a szomszéd szobából érkeztek. Haját sebtében hátracsapta szabad bal kezével, és az ajtóhoz lépett. Tisztán hallotta – valakik keresnek valamit… vagy valaki(ke)t…
A falhoz lapult, és hallgatott. Járatni kezdte agyát, mit tehetne… Átnézett a papírajtón. Látta az árnyékokat mozogni, közeledni felé. Csak egy pillanat kellett neki… ami elérkezett. Az ajtó elé lépett, bal kezével elrántotta, jobbjával pedig elhajította fegyverét, amely egyenesen a közvetlen közelben egymás mögött álló férfiak fejébe vágódott. A két test csak a gravitáció hatása miatt mozdult: leroskadtak a földre. De ekkor újabb zajokat észlelt… a házon kívülrõl. Kitekintett az ablakon. Egy egész falunyi ember volt ott, kezükben mindennel, ami elég éles volt ahhoz, hogy könnyedén felnyaláboljon egy élõlényt, átvágjon egy csontot, a megfelelõ lendülettel.
-Gyertek ki, mocskok! Tudjuk, hogy bent vagytok! Aire, Pukon, válaszolj! – hallották kintrõl.
Siheroban azonnal tudatosodott, mi történt. De hogy tudhatták meg? Oly sokáig rejtegette Kekkei Genkai-ját, hogy derülhetett ki? Nem szabad a csecsemõt ott hagyni a falusiaknak… Gépként cselekedve vis****ohant az ágyhoz, felkapta a kicsit, betekerte pólyájába, és a hátsó kijárat felé megindult. Átvágott a konyhán, ahol köpenye alá pakolt sietve minden fegyvert, amit talált – egy konyhakést, egy shurikent és két kunait. Elérte a hátsó ajtót, eltolta, kisietett, és hirtelen rádöbbent, a falusiak már körbevették a házat. De õ shinobi; egy ostoba gyûrû nem ér semmit… Rohanás közben lábába koncentrálta chakráját, leereszkedett, majd ellökte magát a földtõl… Kezében az ifjú Unazakival maximum fél méterrel emelkedett az emberek feje fölé. Azok csak bámultak… de az egyikük sajnos túl hamar reagált: felemelte éles fegyverét, egy kést, és döfött, ahol érte a nõt; egyenesen a lábába. Sihero szeme kikerekedett. Erõs, de nem súlyos. Annyira… bal lábában a késsel leérkezett a földre. A többi falusi is lassan felocsúdott, és utána lendült. A nõ kihúzta a kést, és csak úgy eldobta a tömeg felé, majd megindult. Lába sérült volt, vérzett. Ha biztonságban a kicsi, van idõ a sebre. Egy kicsivel késõbb tompa puffanás jelezte a kés röptének végét. Néhány újabb követte: valószínûleg az elsõ sorban talált el valakit, az utána lévõk pedig elbotlottak benne, bennük pedig a többi, és ez így tovább, míg a nagy részük a földön feküdt. De utánuk is voltak ám! Viszont hiába. Sihero már besietett az erdõbe, elveszett a kutató szemek elõl… csak egy akadt nyomára…
A nõ elérte a kikötõt. Nagybátyjának hajójáról épp felhúzták a rámpát, a harangok kongtak. Az egyetlen esélye, hogy elhagyja a Víz Országát. Sok vért vesztett, de összegyûjtve erelyét még odaordított a hajóra, mikor alig néhány méter közelségbe került.
-Várjanak, kérem, hadd szálljak fel…!
A kapitány a hajó széléhez lépett. Szemügyre vette rokonát; intett a legénységnek, hogy vissza a rámpát. Sihero felszaladt, és megköszönte, majd privát helyekre kísérte a férfit.
-Figyelj… Itt ez a gyermek… rejtsd el kérlek. Ne engedd, hogy a hajón bárki kapcsolatba kerüljön vele… - kezdett bele a dologba, és folytatta, hogy mit tegyen majd, ha a nõ már nem lesz. Neki el kell tûnnie. A „megbeszélés” végeztél felmentek a fedélzetre… ahol azonban Sihero hátát egy ék alakú fekete tárgy döfte át. Nagybátyja azonnal észrevette az ellenséges ismeretlent, talán ninját, felkapta kardját, és azonnal ott teremve hátba döfte a támadót. Kihúzta a pengét, leszedte Siherot a kunairól, és megvizsgálta. Õ már halott volt. Talán azonnal meghalt.
-Uram? – Lépett oda egy tiszt.
-Megváltozik az útvonal. Irány a Tûz Országa… - válaszolt a kapitány, majd eltörölt egy kövér könnycseppet.
Kibusha kinyitotta szemeit. Az aranyló fénynyalábok, melyek az ablakot borító redõny rétegei között szûrõdtek be, ragyogva parázslottak íriszeiben.
-Jó reggelt, Kibusha-san! – Csengett egy édes hang fülében. Kitörölte szemébõl az álom utolsó nyomait is, s az eddigi fehér foltok helyére egy viszonylag öreg asszony arca került, melyre kitörõ öröm ült. – No lám, 13 éves vagy!
A fiú felült. Néhány pillanatba beletelt, amíg felfogta a dolgot: születésnapjára ébredt!
Azonnal felült, meghajolt anyja elõtt, majd felkapva ruháit kirohant az étkezõbe. Apja éppen munkában volt. Kibusha így hát csak letérdelt az asztal mellé, és az elõre kikészített ételt kezdte el fogyasztani.
- Jobb ha sietsz. – Szólalt meg a lassan a konyhába érkezõ anyja. Kibusha, mintha megf*gyott volna. – Ma lesz a geninvizsgád. Ne akarj pont most késni!
Az ifjú Kibusha, mióta szüleivel a Tûz Országában élt, sok dologban változott. Például, megnõtt. Konohagakuréban, a Ninja Akadémián tanult immár jó sok éve. És a mai napon vizsgázik! Betömte szájába a maradékot, felpattant és már indult is. Futva hamar odaért, nem lakott messze.
-Kibusha, még pont idõben értél ide… - Fogadta eme kedves szavakkal osztálytársa, Netsuo.
-Ja. Elaludtam.
-Gondoltuk.
Lassan kijött a sensei, és belekezdett mondandójába. Megindultak a szokásos protokoll-procedúrák, majd megkezdõdött a vizsgáztatás.
-Unazaki, Kibusha.
A szóban forgó fiú felemelte fejét. A kezében szorongatott kunai a helyére került. Tavalyi születésnapjára kapta. Felállt, és lecsoszogott a lépcsõn. Végignézett a vizsgáztatókon, miközben a lehetõ legmagabiztosabb testállást erõltette magára. Bevillant fejében a három fogalom, melyre mindig figyelt, a Hokage tisztelete, és a feladat végrehajtása mellett: magabiztosság; fegyelem; nyugalom. Itt az idõ újra ehhez tartania magát. Három fakó kõ a végtelen óceánban: megteszi.
A koncentráció alatt azonban lemaradt az utasításokról. Csak az utolsó szavakat hallotta: „… faág helyett te légy az asztalon…”
Chakragyûjtés… Chakraépítés… Jutsu…
-Kawarimi no Jutsu!...
Behunyta szemeit. Semmi különöset nem érzett; csak épp összegyûjtött chakráját nem érezte immár. Óvatosan lépett egyet, lába kishíjján lehúzta a „mélybe”. Valaminek a szélére lépett. Hirtelen kikerítette pilláit: az asztal szirtjén állt! Megcsinálta…
-Üdv, sensei! – Bólintott az idõs jounin felé Kibusha. Eljött az újabb nap. Már lassan egy éve volt együtt csapatával. A gyerekes Ziohiashival, az abszolút humorérzék mentes és hidegvérû lánnyal, Hannaval – aki nem mellesleg majdhogynem példaképként szolgált, a csoport legeredményesebb tagjaként -, és Teshio-sensei-jel. Egy újabb megbízást kaptak, immár a harmadik C-szintû küldetést. Csak egy szimpla bandita-csapat egy út menti táborban. Egyszerû, hisz õk ninják, a saját technikájukkal. Elindultak hát a bevetésre. Sietve szelték át az erdõt; miután Teshio megtanította nekik, hogyan járhatnak vízen és függõles alapon, simán pattantak ágról-ágra. Hamarosan elérték az úttól néhány tíz méterre a tisztást, a táborral… s az elsõ ellenségeket. Nagy embereknek tûntek. De Kibusha tudta, hogy egy velük egy „súlycsoportban” lévõ ellenféllel úgysem bírkóznak meg…
-Az északi sátornál vagyok. Három alakot látok, mindhárom ugyanúgy néz ki: banditák. – Mondta a rádióba Kibusha. Hamarosan recsegést hallott az eszközbõl. Társai nyugtázták az információt. Egy lágy lányhang frekvenciái érkeztek a rádión át.
-Hanna. Keleti sátor. Egy bandita, a sátorban.
Újabb recsegés.
-Ziohiashi. Déli sátor. Csak egyet látok járõrözni.
Rövid rádiócsend, másodpercek, majd percek, de végül megjött, amire vártak.
-Rendben, csapat. A földfal készen áll. Kezdjétek meg a behatolást. Próbáljátok a vezért és túszait élve elém hozni.
-Értettük.
Az akció megkezdõdött; Kibusha egy követ hajított az ellenkezõ irányba. A három bandita rögtön bekapta a csalit. Végzetes hiba volt. A következõ másodpercekben két test puffant a földön. A harmadik csak kicsit késõbb, muszáj volt belédöfni a kést, egy dobás nem lett volna elég gyors. Az egyik sátor szájához lapult, és körbekémelt. Ahogy látta, épp akkor dõlt össze egy õr valahol a tábor déli szélénél. Ziohiashi is akcióba lépett.
A megbízás szerint összesen 20 bandita van, plusz a vezér. Ebbõl már öt meghalt. Ekkor újra csend. Mindhárman tartották magukat a tervhez. Közben pedig kikémlelték a vezér sátrát. Nem volt nehéz kiszúrni, a legnagyobb és legdíszesebb, sõt, legjobban õrzött sátor volt. A szája nyugat felé nyílt: Teshio és a földfal felé. Mindjárt elérkezett az idõ… mindjárt… csak egy pillanat…
Kibusha alig bírta tartóztatni magát. Ám végre eljött az alkalom: a földbõl hirtelen egy vékony falszerûség csapódott ki a nyugati oldalon, amely egyszerre 4 embert ölt meg, egynek pedig térdnél eltörte a lábát és leszakította a lábfejét. Szándékosan hagyták még egy kicsit ordítani: minimalizálni kell az ellenségeket a vezér sátra felé, erre szolgált elterelésnek a fal. Aztán hirtelen egy fekete ékalak fúródott a két szem közé, s a férfi többet nem mozdult.
Miközben ezt figyelték, hirtelen más vonta el a figyelmüket. A fõsátor felõl dühös csörtetés hangja ütötte meg fülüket. Hirtelen ott volt a küldetés másodlagos célpontja: a bandita vezér.
-Mi vót e’?! – Rivallt rá a sátor elõtt strázsáló kettõ közül az egyikre, aki épp a támadód kutatta a tábor körül, ezért szinte kiejtette a kezébõl a fegyvert, mikor ráordított hátulról a testes alak.
-Uram… - mutatott nyugat felé; ám a fal eltûnt. Csak puszta testek maradtak ott… pontosabban nyolc féltest, és egy majdnem egész. A fejében egy kunai állt.
-Menjetek mán oda, oszt nézzétek meg mi van! – Folytatta a vidám ordítozást a vezér. Ha Kibusha tehette volna, és nem félt volna, hogy leleplezik, legszívesebben elbömbölte volna magát kacagása közben a vezér egyébként nagyon vékony hangjától. De most mindkettõt magába folytotta. Jobbra tekintett: Hanna bólintott felé. A vezér mögött elpillantott a tábor déli végébe: Ziohiashi is biccentett.
Mikor a sátor elõtt strázsáló két õr és még másik négy ember elindult a nyugati fél felé, eljött a pillanat. Mindhárman a vezér felé szökkentek. Elõször Ziohiashi és Kibusha ért oda: lefogták két karját, a vezér ettõl fogott meglepetségében már akkor sem tudott mozdulni, hát még akkor, mikor Hanna erõs, chakrától felerõsített ökle telibe találta tarkóját, a majdnem egy mázsás test pedig a földre rogyott és eldõlt… volna. A két fiú oldalról megszorította a zuhanó tömeget, így az kicsivel késõbb, hangtalanul ért földet.
-Hozom a túszokat. Hanna, Zio, segítsetek a senseinek! – Szólalt meg Kibusha, a duó bólintott, majd szétszéledtek.
Kicsivel késõbb Kibusha két nõt segítve tûnt ki a sátor nyílásán. Odakint addigra minden tiszta volt. Nem csak a két õrt, és a melléjük szegõdõ négyet kábították el/ölték meg, de még további hármat. A fiú letette a két nõt, hadd pihenjenek, láthatóan ez a kis út is megterhelte õket, nyílván eléggé kínozták õket.
Ekkor azonban nem várt dolog történt: Hanna és Ziohiashi szeme kikerekedett. Kibusha a háta mögé tekintett. Egy éles kardot látott… lesújtani felé. Azonnal, talán akaratán kívül rugóba húzódott lábával, és elugrani igyekezett… de nem volt elég gyors. A hideg acélt tisztán érezte jobb lapockájában, s érezte, ahogy elhagyja testét, egy mély vágást hagyva.
Az ugró-mozdulat félbemaradt; bár társai már megindultak a férfi felé, Kibusha elõkapta oldalsó tartójából a kettõ megmaradt közül a könnyebben elérhetõ kunai kését, és valamerre a kardtól kicsit beljebb döfött. Telibe találta az utolsó szabad bandita gyomorszáját. Felemelte jobb lábát, kihúzta a kunait, megfordult, és ördögien sötét szemeket vetett a vérzõ, megváltásért könyörgõ banditára.
-Azt hiszed, - kezdte suttogni, hogy csak a bandita hallja – ilyen egyszerûen megmenekülsz a fájdalom elõl?! Nekem is fáj; neked is fog!
A bandita térdre rogyott. Mindkét kezét a sebre szorította, melybõl bugyogott a vér, és valami más is. A szemek azonban Kibusha arcát kémlelték… de nem sokáig. A fiú elfordult. Azonban tekintete összeütközött sensei-jéével. Tudta, mit akar Teshio. Újra megfordult, közben lendületet véve kunait tartó kezének, és szíven döfte a férfit.
Kibusha nyelt egyet. A lapockája felõl éles csípés hatolt végig testén. Hirtelen hideg lett. Elrakta hát kunaiát, és lenézett a tetemre.
-Most megmenekültél.
Egy újabb siker. Egy újabb, az eddigi halomhoz. S ekkor elérkezett az idõ; elérkezett az alkalom, shinobi karrierjük újabb fokozata: chuunin-vizsga!
Megvolt a kötelezõ 8 küldetés abban az évben, így jogosultak voltak az indulásra. Senseiük egyértelmûen támogatta õket. Csak a vizsgák voltak hátra…
-Üdvözöllek titeket a chuunin-vizsga elsõ részén. Ha nem tûnt volna fel – mutatott a vizsgáztató a mellette tornyosuló papírhegyre – írásbeli vizsga következik. Kiosztjuk a lapokat. Ha bárkit csaláson kapunk, az mehet vissza a senseiéhez. Van egy 10. kérdés. Ezt a végén tudjátok meg. – Majd hosszas blablába kezdett, melybõl Kibusha annyit értett csak, hogy ha a csapatból az egyiket kiszúrják, az egész csapat elsüllyed. Meg a végét. - Lássatok neki. 1 órát kaptok.
Mire intett, addigra a lápok legtöbbje már odakerült valakihez.
Kibusha is megkapta sajátját. Elsõ lépésként bebiggyesztette a jobb felsõ sarokba nevét. Második lépésként sorra vette a kérdéseket. A nehéz kérdéseket.
„A, B, C, D és E ninja áll szemben ellenséges shinobikkal. A és B fele olyan erõs chakrával rendelkezik, mint D, C és E pedig egyenként olyan erõsek, mint A, B és D. B egy kevésbé megterhelõ mûveletként tud megidézni egy tûzgömb jutsut. Vajon sikerülhet-e ötüknek csak tûzgömbökkel legyõzni az ellenük szegõdõ összesen 16 shinobit? Ha igen, mennyivel? Ha nem, hány kunait kell még bevetniük, ha egy emberbe egy darab kell?”
Aha. Szóval B kevésbé megterhelõként tud megidézni egy tûzgömböt. Ezek szerint nagyjából 6 darabot bír egyhuzamban. A is, tehát D-nek 12 darabja futja…
Nagy nehezen valahogy megoldotta az elsõ feladatot. De jött a második. Egy kétszer nehezebb… majd a harmadik, és sorban a többi.
Csak egy dolog szakította félbe, a 8. feladványnál. Egy hang. A vizsgáztatóé.
- És most tollakat le. Jön a 10. kérdés. Minden csapatból valakinek most távoznia kell. Legalább egynek.
Az egymás mellett ülõ csapat, Hanna, Ziohiashi és Kibusha összenézett.
-Miattam esnénk ki. Elmegyek én. – Szólalt meg elsõnek Kibusha.
-Nem! – Hanna elkapta az elforduló fiú kezét. – Én megyek!
-Én vagyok itt a legbénább. Legjobb lesz, ha én megyek. – Ziohiashi tekintete õszinte volt.
Kibusha elgondolkodott.
-Tudjátok mit? Mindhárman adjuk fel. Csak együtt vagyunk jók. Külön-külön nem.
-Oké. – Kórusban válaszolt a másik kettõ. Felálltak hát, önkéntesekként. Szerte a teremben tettek hasonlóan az emberek.
-Rendben. – Szólalt meg a vizsgáztató. – Aki nem állt fel, azt kérem, hagyja el a termet.
Nagy meglepettség futott végig a termen. De végül engedelmeskedtek. Hatalmas, hömpölygõ hullám hagyta el az osztályt.
-Aki itt maradt… - szólalt fel újra a jounin – annak gratulálok. Az önfeláldozás a chuuninok fontos erénye. Bármikor készen kell állniuk, hogy vérüket ontsák az eszményért; a Hokagéért; a Faluért. Az osztályteremben maradtak sikeresen átmentek az elsõ vizsgán.
A trió nem nagyon akart felocsúdni meglepetésébõl. Nem pont erre számítottak… de így is megfelel.
… A tó ezüstösen ragyogott az éjszakában. Lágy hullámai csillogva fodrozódtak a holdfényét megtörten tükrözve. A körülötte álló kis tömörület elcsodálkozott. Valóban tiszteletre méltó volt a tó nagysága, és szépsége.
Az újabb vizsgáztató, valami Sisiha hosszasan ecsetelte a második rész feladatait. Kibusha összefoglalta magában: bele a tóba, 3 nap alatt fognak egyet a 8 jellegzetesen érdekes tarka hal közül, és elviszik a parttól 200 méterre épített toronyba. Ha él, nyernek. Tiszta séma.
Amint megkapták a parancsszót, mindenki beugrott a vízbe a tó különbözõ partvonalain.
A víz hideg volt, és a kelleténél nyálkásabb.
Kibusháéknak a 2. napon sikerült rábukkaniuk a halra, pont az egyik pihenõ szünetük után. Egy zárható edénybe vizet raktak, majd a halat, lezárták, és azon nyomban elindultak a torony felé. A tavon át.
Az edény Ziohiashi kezében volt. Miközben annyira siettek, hirtelen egy kéz nyúlt ki a vízbõl, pont a szóban forgó fiú lába elõtt… Ziohiashi egy íveset bukott, és a vízbe zuhant. Ám sikerült eldobnia az edényt Hanna felé. Ugyan nem volt túl pontos, de a lány elkapta. Kibushához fordult.
-Vidd a toronyba. Majd felzárkózunk.
Hanna bólintott, és folytatta az utat. Eddigre már Kibusha észrevette lábai alatt a kezet. Megvárta míg kiemelkedik a vízbõl hogy jobb bokájára fonódjon… majd összecsapta két lábát, nagy fájdalmat okozva ezzel a középen ragadt kéz tulajának. Rúgóba húzódott, majd felugrott. A lábfejei között maradt kéz is emelkedett vele, míg egy váll és fej, majd a törzs tûnt ki a vízbõl. Kibusha egyik kezével a kart, másikkal a fejet kapta el, és elengedve a lábai közül a kézfejet, a fiú fejét pedig izomból ütköztette térdével. Telibe találta az ellenfelének orrát, ami rögtön vérezni kezdett. A szemek nem nyíltak ki, a szájból nem jött hang. Elengedte hát, a test pedig lassan elsüllyedt, vérvörösre festve körülötte az amúgy tükör tiszta vizet.
Kibusha elmerült egy kicsit odébb. Meg is pillantotta Ziohiashi testét. Két másik árny úszkált körülötte. Felugrott a víz felszínére, és egy kunait küldött… Ziohiashi jobb karjába. Rajta néhány dróttal. Felhúzta a fiút, majd ölén hordozva õt sietni kezdett Hanna után, de ezúttal szökkenve, nem futva. Búcsú ajándékként a véres kunaira fûzött robbanó tekercset hagyott hátra…
Nem sokára elérték a tornyot. Hanna õket várta a bejáratnál. Mikor odaértek, immár Ziohiashi bekötözött sebével, a lány a fejével a bejáratra bökött, és bementek. Odabent a vizsgáztató fogadta õket. Sikeresen átmentek a 2. részén is!
Ahogy a második vizsga lezárta után közölték velük, személyesen a Hokage, a 3. vizsga egy hónap múlva következett be. Kibusha már tudta, hogy egy idegen kirigakuréval kell küzdenie. Ziohiashi-t Teshio-sensei oktatta. Kibusha Hannával edzett, ráadásul keményen. Tulajdonképpen csak a fiúnak volt ez edzés. Hanna már rendesen felkészült volt... Még a vizsga elõtt. Kemény edzések napi 27 órában…
Aztán végül eljött a meccs ideje. Kibusha és Netsugara a 3. párbaj volt. Utánuk következett Hanna és Ziohiashi csatája…
Kibusha szemben állt ellenfelével.
-Unazaki Kibusha. Készen állsz? – Fordult hozzá a harcok felügyelõje.
-Igen.
-Seshima Netsugara. Készen állsz?
A kirigakure néhány nem titkoltan gúnyos tekintetet vetett ellenfelére.
-Bármikor…
-Hát akkor… MEHET!
A felügyelõ felugrott, és egy hátraszaltóval ért földet. Tekintete végig a pároson volt; akik azóta már legalább 6-7 ütést/rúgást vágtak be egymásnak.
Nem volt nehéz ellenfél. A szája neki is nagyobb volt, mint a tudása. Csak mint Kibushának. Legalábbis most. Egy újabb ütés. Csak céltalan püfölés. Kibusha nyerni akart, Netsugara a nyerésen felül lealázni párját. De elõbbi hamar belátta: ez sehova sem vezet. Ideje egy taktika… amire nem nagyon gondolt a meccs elõtt. Harc közben taktikát kitalálni és változtatni, tartani magát hozzá… ez a chuuninok dolga.
Kibusha kivárta a következõ rúgást. Elõször úgy tett, mintha nem bírná kivédeni, de mikor már csak néhány centire volt tõle a láb, készenlétben tartott karját meglendítve elkapta a kirigakure bokáját, majd felfelé döntve azt, jobb lábával kirúgta ellenfelének tartólábát. Mikor nagyot csapódva földhöz vágódott, Kibusha sarkával beletaposott a gégéjébe. Ekkor jött a meglepetés. Netsugara helyett egy kõ jelent meg Kibusha sarka alatt.
A konohagakure összecsapta tenyereit. Jutsura készült. Már érezte hátánál a kirigakure lábát, mikor eltûnt annak vonalából.
Nem sokkal odébb tûnt fel… s már dobta is shurikenjét ellenfele felé. Valamit még elõtte motyogott… de ezt persze Netsugara nem hallhatta. Kitért a pont szíve felé tartó fegyver elõl… majd egy sikeresen chakrával felerõsített ököl érte el vesélyét. A gondosan megcélzott támadás pont behatolt a csípõcsont és az alsó bordacsont között. Ezt követõen a kishíjján sokkolt ellenfelének arcába egy balos ütés csapott. Mivel a második ütésnél kilépett ballábával, most a karral vett lendülettel fordulatból jobb lábával telibe találta a másik fiú jobb oldali bordacsontjait. A hirtelen csapásokat követõen újabb jutsura készülhetett fel Kibusha.
Nem sokára, mire Netsugara felnézhetett, immár öt jött felé ellenfelébõl. Sürgetve felállt, valami ósdi védekezõ pózt vett fel… de ez nem volt elég. Pláne nem úgy, hogy a valódi Kibusha mögötte volt. Hátulról elkapta Netsugara támaszkodó lábát, azonnal megfordult és a lendület segítségével lábánál fogva áthajítota a fiút… egyenesen az általa meneküléshez felhasznált kõnek. Fejjel.
Kibusha nem csodálkozott, mikor az orvos ninják sietve futottak be a srácért. Csak abban nem volt még biztos, hogy ellenfele él-e még. A kövön szerteágazott a fejébõl kifolyó vér. Kibusha csak odasétált felszegett fejjel a felügyelõ shinobihoz. Õ nyert. Már csak reménykednie kellett, hogy észrevették a rendesen feltornázott pontosságát és környezetfelismerését. Meg a tehets… Na mindegy.
Nem sokkal késõbb kihírdették a chuuninná váltakat. Kibusha is köztük volt. No meg Hanna. A lány akárhogy próbálta húzni a harcot, Ziohiashi túl hamar összeesett, nagyjából 3 perc után…
De sikerült. Az Unazaki újabb reménye elérte a létra következõ fokát: chuunin lett!
Egy ugyanolyan tavaszi nap volt, mint a többi… bár akkor hajnalban a Nap hosszabban kacérkodott az ég fehér felhõivel, mint amúgy szokott… Kibusha akkor már három napja nem látta szüleit, vagy hallott felõlük; nyomtalanul eltûntek.
Épp utánuk nyomozott az erdõben, egy völgyben áradó folyótól nem messze, mikor egy kámzsás alak rontott rá, kezében egy katanával. Pontosság, helyzetfelismerés, környezetismeret ide vagy oda, a (mint késõbb kiderült) shinobi ellenfele fura kardjával, mely chakra beleadásával változtatta méretét és tömegét, ezzel együtt hatásfokát is. Csakhamar a folyóba került. Pedig, az volt az egyetlen hely a harcmezejükön, ahova nem szabadott volna kerülnie.
Az idegen pillanatok alatt foglyul ejtette aztán, egy vízbörtön jutsuval. Úgy tûnt, Kibusha ott fullad meg, de hirtelen történt valami… egy fura új érzés bizsergette végig testét, a vízgömb körülötte pedig lassan megf*gyni kezdett… végül felrobbant. A véletlen folytán a szanaszét szálló jégszilánkok közül egy nagyobb és élesebb darab simán elválasztotta támadójának fejét testétõl…
Kibusha sokáig nem tudta, mire vélje a dolgot. Végül egy új, valójában S-rangú küldetésen értette meg, ahol pont egy Hyoton kekkei genkai-jal átitatott vérû család ellen volt kényszerült harcolni. Rájött, hogy egész eddigi élete hazugság. Nem is az Unazaki klán tagja… de nevet akkor sem változtatott. Nem is ismerte igazi klánját, és amúgy is Unazakiként nevelkedett.
Akárhogy is nézzük, ez az esemény teljesen kiforgatta életét. De csak ideig, amíg megszokta. Rengeteget gyakorolta a Hyotonja használatát. Voltak napok, amikor nem csinált mást, csak vizet f*gyasztott és irányított. Ennek az edzésmódnak (melyet egyébként Hannától tanult) lett eredménye, hogy egészen megszokta a dolgot. A vérvonalképesség néha sajgó fájdalmat idézett elõ ütõereinél, de egyébként rendben volt.
Sok idõ telt el, legalább három nap, mikor a Hokage úr újabb útra küldte õt. A Raikage fiát kellett épségben elkísérnie a Felhõk közt rejtõzõ falutól Konohagakuréig. A dologgal minden rendben volt… leszámítva, hogy egy fejlett sharingannal rendelkezõ Uchiha, Goroto szegõdött ellenük.
Épp azon a küldetésen kísérte Usake Hiachit is. Róla útközben derült ki, hogy valójában Uchiha. Az indulás után csatlakozott hozzájuk Araseti Shibuya és senseie, Shinjin. Együttes erõvel sikerült véget vetni Goroto pályafutásának.
Egy újabb siker, melyet dicsérendõ Kibushát a vizsgák letétele utántaggá avatták. Továbbá továbbfejlesztette Sharingan képességeit is.
Kaszt: Jounin, ANBU tag
Felszerelés: ANBU ruha,s hozzá egy álarc, illetve vállvédõk; egy nagy fekete köpeny; Tesara a kardja; három erszény, bennük: két db reszelõ, tükör, távcsõ, néhány üres tekercs, 5, változó méretû drót, 5 kunai és shuriken, robbanó terekcsek, 5 db füstgránát, egy marék makibishi tüske
Kor: 15
Nem: fiú
Vércsoport: B-
Születésnap: szeptember 19.
Kinézet: Azonnal lerí róla fiatalsága: szürke, kócos, felállított, hosszú haj. Arca fiatalos, tekintete játékos. Teste nem izmosabb, mint a többi korabeli ninjáé. Jobb vállán ANBU tetoválás
Jellem: Játékos, mégis óvatos, ha kell nyugodt, de általában mégis inkább viccelõdös, beszédes. Nem könnyû kiismerni.
Elõtörténet:
Az a mondás járja, hogy mikor egy új lélek születik, egy másik örök nyugalomba vonul. Mire Otokasi Sihero-hoz elért férjének, Hitaronak "halálhíre", õ csak megölelte egyetlen kisfiát. Könnyeit annak pólyájára hullatta, s megerõltette magát. Gyász immár nem kínozta õt. Miért is kínozta volna? Sosem arról volt híres, hogy túlságosan zokon vett volna bármit. Kezében volt az új generáció, az új remény. Miért is kínozta volna? Azonban fejében szöget ütött még egy dolog – ám igyekezett elhessegetni gondolatot. Az nem lehet, hogy…
Sihero kezében egy tálcával, mosolyogva közeledett fiának díszes ágya felé. A tálcán csak egy tiszta pelenka, és egy kis üvegnyi tej volt. Minthogy a nedves álomból ébredõ tavasz illatai erõsebben hatoltak be a kert felõl a házba, s öntötték el azt, egyelõre szaglás alapján nem lehetett megállapítani, mi miatt sír a kisbaba.
A nõ letérdelt a földre, letette maga mellé a tálcát, és egy szeretõ mosolyt villantott a csecsemõ felé. Sihero megvizsgálta gyermekét. Pelenka tiszta. Nyílvánvalóvá vált, hogy szomjas. Felemelte hát az apró üveget, kicsit meglötykölte, és megindította kezét a baba felé… ám keze megfeszült, és nem mozdult. Néhány pillanat múlva letette az üveget, és egy kunai került keze ügyébe. A különös zajok, amelyekre felfigyelt, a szomszéd szobából érkeztek. Haját sebtében hátracsapta szabad bal kezével, és az ajtóhoz lépett. Tisztán hallotta – valakik keresnek valamit… vagy valaki(ke)t…
A falhoz lapult, és hallgatott. Járatni kezdte agyát, mit tehetne… Átnézett a papírajtón. Látta az árnyékokat mozogni, közeledni felé. Csak egy pillanat kellett neki… ami elérkezett. Az ajtó elé lépett, bal kezével elrántotta, jobbjával pedig elhajította fegyverét, amely egyenesen a közvetlen közelben egymás mögött álló férfiak fejébe vágódott. A két test csak a gravitáció hatása miatt mozdult: leroskadtak a földre. De ekkor újabb zajokat észlelt… a házon kívülrõl. Kitekintett az ablakon. Egy egész falunyi ember volt ott, kezükben mindennel, ami elég éles volt ahhoz, hogy könnyedén felnyaláboljon egy élõlényt, átvágjon egy csontot, a megfelelõ lendülettel.
-Gyertek ki, mocskok! Tudjuk, hogy bent vagytok! Aire, Pukon, válaszolj! – hallották kintrõl.
Siheroban azonnal tudatosodott, mi történt. De hogy tudhatták meg? Oly sokáig rejtegette Kekkei Genkai-ját, hogy derülhetett ki? Nem szabad a csecsemõt ott hagyni a falusiaknak… Gépként cselekedve vis****ohant az ágyhoz, felkapta a kicsit, betekerte pólyájába, és a hátsó kijárat felé megindult. Átvágott a konyhán, ahol köpenye alá pakolt sietve minden fegyvert, amit talált – egy konyhakést, egy shurikent és két kunait. Elérte a hátsó ajtót, eltolta, kisietett, és hirtelen rádöbbent, a falusiak már körbevették a házat. De õ shinobi; egy ostoba gyûrû nem ér semmit… Rohanás közben lábába koncentrálta chakráját, leereszkedett, majd ellökte magát a földtõl… Kezében az ifjú Unazakival maximum fél méterrel emelkedett az emberek feje fölé. Azok csak bámultak… de az egyikük sajnos túl hamar reagált: felemelte éles fegyverét, egy kést, és döfött, ahol érte a nõt; egyenesen a lábába. Sihero szeme kikerekedett. Erõs, de nem súlyos. Annyira… bal lábában a késsel leérkezett a földre. A többi falusi is lassan felocsúdott, és utána lendült. A nõ kihúzta a kést, és csak úgy eldobta a tömeg felé, majd megindult. Lába sérült volt, vérzett. Ha biztonságban a kicsi, van idõ a sebre. Egy kicsivel késõbb tompa puffanás jelezte a kés röptének végét. Néhány újabb követte: valószínûleg az elsõ sorban talált el valakit, az utána lévõk pedig elbotlottak benne, bennük pedig a többi, és ez így tovább, míg a nagy részük a földön feküdt. De utánuk is voltak ám! Viszont hiába. Sihero már besietett az erdõbe, elveszett a kutató szemek elõl… csak egy akadt nyomára…
A nõ elérte a kikötõt. Nagybátyjának hajójáról épp felhúzták a rámpát, a harangok kongtak. Az egyetlen esélye, hogy elhagyja a Víz Országát. Sok vért vesztett, de összegyûjtve erelyét még odaordított a hajóra, mikor alig néhány méter közelségbe került.
-Várjanak, kérem, hadd szálljak fel…!
A kapitány a hajó széléhez lépett. Szemügyre vette rokonát; intett a legénységnek, hogy vissza a rámpát. Sihero felszaladt, és megköszönte, majd privát helyekre kísérte a férfit.
-Figyelj… Itt ez a gyermek… rejtsd el kérlek. Ne engedd, hogy a hajón bárki kapcsolatba kerüljön vele… - kezdett bele a dologba, és folytatta, hogy mit tegyen majd, ha a nõ már nem lesz. Neki el kell tûnnie. A „megbeszélés” végeztél felmentek a fedélzetre… ahol azonban Sihero hátát egy ék alakú fekete tárgy döfte át. Nagybátyja azonnal észrevette az ellenséges ismeretlent, talán ninját, felkapta kardját, és azonnal ott teremve hátba döfte a támadót. Kihúzta a pengét, leszedte Siherot a kunairól, és megvizsgálta. Õ már halott volt. Talán azonnal meghalt.
-Uram? – Lépett oda egy tiszt.
-Megváltozik az útvonal. Irány a Tûz Országa… - válaszolt a kapitány, majd eltörölt egy kövér könnycseppet.
Kibusha kinyitotta szemeit. Az aranyló fénynyalábok, melyek az ablakot borító redõny rétegei között szûrõdtek be, ragyogva parázslottak íriszeiben.
-Jó reggelt, Kibusha-san! – Csengett egy édes hang fülében. Kitörölte szemébõl az álom utolsó nyomait is, s az eddigi fehér foltok helyére egy viszonylag öreg asszony arca került, melyre kitörõ öröm ült. – No lám, 13 éves vagy!
A fiú felült. Néhány pillanatba beletelt, amíg felfogta a dolgot: születésnapjára ébredt!
Azonnal felült, meghajolt anyja elõtt, majd felkapva ruháit kirohant az étkezõbe. Apja éppen munkában volt. Kibusha így hát csak letérdelt az asztal mellé, és az elõre kikészített ételt kezdte el fogyasztani.
- Jobb ha sietsz. – Szólalt meg a lassan a konyhába érkezõ anyja. Kibusha, mintha megf*gyott volna. – Ma lesz a geninvizsgád. Ne akarj pont most késni!
Az ifjú Kibusha, mióta szüleivel a Tûz Országában élt, sok dologban változott. Például, megnõtt. Konohagakuréban, a Ninja Akadémián tanult immár jó sok éve. És a mai napon vizsgázik! Betömte szájába a maradékot, felpattant és már indult is. Futva hamar odaért, nem lakott messze.
-Kibusha, még pont idõben értél ide… - Fogadta eme kedves szavakkal osztálytársa, Netsuo.
-Ja. Elaludtam.
-Gondoltuk.
Lassan kijött a sensei, és belekezdett mondandójába. Megindultak a szokásos protokoll-procedúrák, majd megkezdõdött a vizsgáztatás.
-Unazaki, Kibusha.
A szóban forgó fiú felemelte fejét. A kezében szorongatott kunai a helyére került. Tavalyi születésnapjára kapta. Felállt, és lecsoszogott a lépcsõn. Végignézett a vizsgáztatókon, miközben a lehetõ legmagabiztosabb testállást erõltette magára. Bevillant fejében a három fogalom, melyre mindig figyelt, a Hokage tisztelete, és a feladat végrehajtása mellett: magabiztosság; fegyelem; nyugalom. Itt az idõ újra ehhez tartania magát. Három fakó kõ a végtelen óceánban: megteszi.
A koncentráció alatt azonban lemaradt az utasításokról. Csak az utolsó szavakat hallotta: „… faág helyett te légy az asztalon…”
Chakragyûjtés… Chakraépítés… Jutsu…
-Kawarimi no Jutsu!...
Behunyta szemeit. Semmi különöset nem érzett; csak épp összegyûjtött chakráját nem érezte immár. Óvatosan lépett egyet, lába kishíjján lehúzta a „mélybe”. Valaminek a szélére lépett. Hirtelen kikerítette pilláit: az asztal szirtjén állt! Megcsinálta…
-Üdv, sensei! – Bólintott az idõs jounin felé Kibusha. Eljött az újabb nap. Már lassan egy éve volt együtt csapatával. A gyerekes Ziohiashival, az abszolút humorérzék mentes és hidegvérû lánnyal, Hannaval – aki nem mellesleg majdhogynem példaképként szolgált, a csoport legeredményesebb tagjaként -, és Teshio-sensei-jel. Egy újabb megbízást kaptak, immár a harmadik C-szintû küldetést. Csak egy szimpla bandita-csapat egy út menti táborban. Egyszerû, hisz õk ninják, a saját technikájukkal. Elindultak hát a bevetésre. Sietve szelték át az erdõt; miután Teshio megtanította nekik, hogyan járhatnak vízen és függõles alapon, simán pattantak ágról-ágra. Hamarosan elérték az úttól néhány tíz méterre a tisztást, a táborral… s az elsõ ellenségeket. Nagy embereknek tûntek. De Kibusha tudta, hogy egy velük egy „súlycsoportban” lévõ ellenféllel úgysem bírkóznak meg…
-Az északi sátornál vagyok. Három alakot látok, mindhárom ugyanúgy néz ki: banditák. – Mondta a rádióba Kibusha. Hamarosan recsegést hallott az eszközbõl. Társai nyugtázták az információt. Egy lágy lányhang frekvenciái érkeztek a rádión át.
-Hanna. Keleti sátor. Egy bandita, a sátorban.
Újabb recsegés.
-Ziohiashi. Déli sátor. Csak egyet látok járõrözni.
Rövid rádiócsend, másodpercek, majd percek, de végül megjött, amire vártak.
-Rendben, csapat. A földfal készen áll. Kezdjétek meg a behatolást. Próbáljátok a vezért és túszait élve elém hozni.
-Értettük.
Az akció megkezdõdött; Kibusha egy követ hajított az ellenkezõ irányba. A három bandita rögtön bekapta a csalit. Végzetes hiba volt. A következõ másodpercekben két test puffant a földön. A harmadik csak kicsit késõbb, muszáj volt belédöfni a kést, egy dobás nem lett volna elég gyors. Az egyik sátor szájához lapult, és körbekémelt. Ahogy látta, épp akkor dõlt össze egy õr valahol a tábor déli szélénél. Ziohiashi is akcióba lépett.
A megbízás szerint összesen 20 bandita van, plusz a vezér. Ebbõl már öt meghalt. Ekkor újra csend. Mindhárman tartották magukat a tervhez. Közben pedig kikémlelték a vezér sátrát. Nem volt nehéz kiszúrni, a legnagyobb és legdíszesebb, sõt, legjobban õrzött sátor volt. A szája nyugat felé nyílt: Teshio és a földfal felé. Mindjárt elérkezett az idõ… mindjárt… csak egy pillanat…
Kibusha alig bírta tartóztatni magát. Ám végre eljött az alkalom: a földbõl hirtelen egy vékony falszerûség csapódott ki a nyugati oldalon, amely egyszerre 4 embert ölt meg, egynek pedig térdnél eltörte a lábát és leszakította a lábfejét. Szándékosan hagyták még egy kicsit ordítani: minimalizálni kell az ellenségeket a vezér sátra felé, erre szolgált elterelésnek a fal. Aztán hirtelen egy fekete ékalak fúródott a két szem közé, s a férfi többet nem mozdult.
Miközben ezt figyelték, hirtelen más vonta el a figyelmüket. A fõsátor felõl dühös csörtetés hangja ütötte meg fülüket. Hirtelen ott volt a küldetés másodlagos célpontja: a bandita vezér.
-Mi vót e’?! – Rivallt rá a sátor elõtt strázsáló kettõ közül az egyikre, aki épp a támadód kutatta a tábor körül, ezért szinte kiejtette a kezébõl a fegyvert, mikor ráordított hátulról a testes alak.
-Uram… - mutatott nyugat felé; ám a fal eltûnt. Csak puszta testek maradtak ott… pontosabban nyolc féltest, és egy majdnem egész. A fejében egy kunai állt.
-Menjetek mán oda, oszt nézzétek meg mi van! – Folytatta a vidám ordítozást a vezér. Ha Kibusha tehette volna, és nem félt volna, hogy leleplezik, legszívesebben elbömbölte volna magát kacagása közben a vezér egyébként nagyon vékony hangjától. De most mindkettõt magába folytotta. Jobbra tekintett: Hanna bólintott felé. A vezér mögött elpillantott a tábor déli végébe: Ziohiashi is biccentett.
Mikor a sátor elõtt strázsáló két õr és még másik négy ember elindult a nyugati fél felé, eljött a pillanat. Mindhárman a vezér felé szökkentek. Elõször Ziohiashi és Kibusha ért oda: lefogták két karját, a vezér ettõl fogott meglepetségében már akkor sem tudott mozdulni, hát még akkor, mikor Hanna erõs, chakrától felerõsített ökle telibe találta tarkóját, a majdnem egy mázsás test pedig a földre rogyott és eldõlt… volna. A két fiú oldalról megszorította a zuhanó tömeget, így az kicsivel késõbb, hangtalanul ért földet.
-Hozom a túszokat. Hanna, Zio, segítsetek a senseinek! – Szólalt meg Kibusha, a duó bólintott, majd szétszéledtek.
Kicsivel késõbb Kibusha két nõt segítve tûnt ki a sátor nyílásán. Odakint addigra minden tiszta volt. Nem csak a két õrt, és a melléjük szegõdõ négyet kábították el/ölték meg, de még további hármat. A fiú letette a két nõt, hadd pihenjenek, láthatóan ez a kis út is megterhelte õket, nyílván eléggé kínozták õket.
Ekkor azonban nem várt dolog történt: Hanna és Ziohiashi szeme kikerekedett. Kibusha a háta mögé tekintett. Egy éles kardot látott… lesújtani felé. Azonnal, talán akaratán kívül rugóba húzódott lábával, és elugrani igyekezett… de nem volt elég gyors. A hideg acélt tisztán érezte jobb lapockájában, s érezte, ahogy elhagyja testét, egy mély vágást hagyva.
Az ugró-mozdulat félbemaradt; bár társai már megindultak a férfi felé, Kibusha elõkapta oldalsó tartójából a kettõ megmaradt közül a könnyebben elérhetõ kunai kését, és valamerre a kardtól kicsit beljebb döfött. Telibe találta az utolsó szabad bandita gyomorszáját. Felemelte jobb lábát, kihúzta a kunait, megfordult, és ördögien sötét szemeket vetett a vérzõ, megváltásért könyörgõ banditára.
-Azt hiszed, - kezdte suttogni, hogy csak a bandita hallja – ilyen egyszerûen megmenekülsz a fájdalom elõl?! Nekem is fáj; neked is fog!
A bandita térdre rogyott. Mindkét kezét a sebre szorította, melybõl bugyogott a vér, és valami más is. A szemek azonban Kibusha arcát kémlelték… de nem sokáig. A fiú elfordult. Azonban tekintete összeütközött sensei-jéével. Tudta, mit akar Teshio. Újra megfordult, közben lendületet véve kunait tartó kezének, és szíven döfte a férfit.
Kibusha nyelt egyet. A lapockája felõl éles csípés hatolt végig testén. Hirtelen hideg lett. Elrakta hát kunaiát, és lenézett a tetemre.
-Most megmenekültél.
Egy újabb siker. Egy újabb, az eddigi halomhoz. S ekkor elérkezett az idõ; elérkezett az alkalom, shinobi karrierjük újabb fokozata: chuunin-vizsga!
Megvolt a kötelezõ 8 küldetés abban az évben, így jogosultak voltak az indulásra. Senseiük egyértelmûen támogatta õket. Csak a vizsgák voltak hátra…
-Üdvözöllek titeket a chuunin-vizsga elsõ részén. Ha nem tûnt volna fel – mutatott a vizsgáztató a mellette tornyosuló papírhegyre – írásbeli vizsga következik. Kiosztjuk a lapokat. Ha bárkit csaláson kapunk, az mehet vissza a senseiéhez. Van egy 10. kérdés. Ezt a végén tudjátok meg. – Majd hosszas blablába kezdett, melybõl Kibusha annyit értett csak, hogy ha a csapatból az egyiket kiszúrják, az egész csapat elsüllyed. Meg a végét. - Lássatok neki. 1 órát kaptok.
Mire intett, addigra a lápok legtöbbje már odakerült valakihez.
Kibusha is megkapta sajátját. Elsõ lépésként bebiggyesztette a jobb felsõ sarokba nevét. Második lépésként sorra vette a kérdéseket. A nehéz kérdéseket.
„A, B, C, D és E ninja áll szemben ellenséges shinobikkal. A és B fele olyan erõs chakrával rendelkezik, mint D, C és E pedig egyenként olyan erõsek, mint A, B és D. B egy kevésbé megterhelõ mûveletként tud megidézni egy tûzgömb jutsut. Vajon sikerülhet-e ötüknek csak tûzgömbökkel legyõzni az ellenük szegõdõ összesen 16 shinobit? Ha igen, mennyivel? Ha nem, hány kunait kell még bevetniük, ha egy emberbe egy darab kell?”
Aha. Szóval B kevésbé megterhelõként tud megidézni egy tûzgömböt. Ezek szerint nagyjából 6 darabot bír egyhuzamban. A is, tehát D-nek 12 darabja futja…
Nagy nehezen valahogy megoldotta az elsõ feladatot. De jött a második. Egy kétszer nehezebb… majd a harmadik, és sorban a többi.
Csak egy dolog szakította félbe, a 8. feladványnál. Egy hang. A vizsgáztatóé.
- És most tollakat le. Jön a 10. kérdés. Minden csapatból valakinek most távoznia kell. Legalább egynek.
Az egymás mellett ülõ csapat, Hanna, Ziohiashi és Kibusha összenézett.
-Miattam esnénk ki. Elmegyek én. – Szólalt meg elsõnek Kibusha.
-Nem! – Hanna elkapta az elforduló fiú kezét. – Én megyek!
-Én vagyok itt a legbénább. Legjobb lesz, ha én megyek. – Ziohiashi tekintete õszinte volt.
Kibusha elgondolkodott.
-Tudjátok mit? Mindhárman adjuk fel. Csak együtt vagyunk jók. Külön-külön nem.
-Oké. – Kórusban válaszolt a másik kettõ. Felálltak hát, önkéntesekként. Szerte a teremben tettek hasonlóan az emberek.
-Rendben. – Szólalt meg a vizsgáztató. – Aki nem állt fel, azt kérem, hagyja el a termet.
Nagy meglepettség futott végig a termen. De végül engedelmeskedtek. Hatalmas, hömpölygõ hullám hagyta el az osztályt.
-Aki itt maradt… - szólalt fel újra a jounin – annak gratulálok. Az önfeláldozás a chuuninok fontos erénye. Bármikor készen kell állniuk, hogy vérüket ontsák az eszményért; a Hokagéért; a Faluért. Az osztályteremben maradtak sikeresen átmentek az elsõ vizsgán.
A trió nem nagyon akart felocsúdni meglepetésébõl. Nem pont erre számítottak… de így is megfelel.
… A tó ezüstösen ragyogott az éjszakában. Lágy hullámai csillogva fodrozódtak a holdfényét megtörten tükrözve. A körülötte álló kis tömörület elcsodálkozott. Valóban tiszteletre méltó volt a tó nagysága, és szépsége.
Az újabb vizsgáztató, valami Sisiha hosszasan ecsetelte a második rész feladatait. Kibusha összefoglalta magában: bele a tóba, 3 nap alatt fognak egyet a 8 jellegzetesen érdekes tarka hal közül, és elviszik a parttól 200 méterre épített toronyba. Ha él, nyernek. Tiszta séma.
Amint megkapták a parancsszót, mindenki beugrott a vízbe a tó különbözõ partvonalain.
A víz hideg volt, és a kelleténél nyálkásabb.
Kibusháéknak a 2. napon sikerült rábukkaniuk a halra, pont az egyik pihenõ szünetük után. Egy zárható edénybe vizet raktak, majd a halat, lezárták, és azon nyomban elindultak a torony felé. A tavon át.
Az edény Ziohiashi kezében volt. Miközben annyira siettek, hirtelen egy kéz nyúlt ki a vízbõl, pont a szóban forgó fiú lába elõtt… Ziohiashi egy íveset bukott, és a vízbe zuhant. Ám sikerült eldobnia az edényt Hanna felé. Ugyan nem volt túl pontos, de a lány elkapta. Kibushához fordult.
-Vidd a toronyba. Majd felzárkózunk.
Hanna bólintott, és folytatta az utat. Eddigre már Kibusha észrevette lábai alatt a kezet. Megvárta míg kiemelkedik a vízbõl hogy jobb bokájára fonódjon… majd összecsapta két lábát, nagy fájdalmat okozva ezzel a középen ragadt kéz tulajának. Rúgóba húzódott, majd felugrott. A lábfejei között maradt kéz is emelkedett vele, míg egy váll és fej, majd a törzs tûnt ki a vízbõl. Kibusha egyik kezével a kart, másikkal a fejet kapta el, és elengedve a lábai közül a kézfejet, a fiú fejét pedig izomból ütköztette térdével. Telibe találta az ellenfelének orrát, ami rögtön vérezni kezdett. A szemek nem nyíltak ki, a szájból nem jött hang. Elengedte hát, a test pedig lassan elsüllyedt, vérvörösre festve körülötte az amúgy tükör tiszta vizet.
Kibusha elmerült egy kicsit odébb. Meg is pillantotta Ziohiashi testét. Két másik árny úszkált körülötte. Felugrott a víz felszínére, és egy kunait küldött… Ziohiashi jobb karjába. Rajta néhány dróttal. Felhúzta a fiút, majd ölén hordozva õt sietni kezdett Hanna után, de ezúttal szökkenve, nem futva. Búcsú ajándékként a véres kunaira fûzött robbanó tekercset hagyott hátra…
Nem sokára elérték a tornyot. Hanna õket várta a bejáratnál. Mikor odaértek, immár Ziohiashi bekötözött sebével, a lány a fejével a bejáratra bökött, és bementek. Odabent a vizsgáztató fogadta õket. Sikeresen átmentek a 2. részén is!
Ahogy a második vizsga lezárta után közölték velük, személyesen a Hokage, a 3. vizsga egy hónap múlva következett be. Kibusha már tudta, hogy egy idegen kirigakuréval kell küzdenie. Ziohiashi-t Teshio-sensei oktatta. Kibusha Hannával edzett, ráadásul keményen. Tulajdonképpen csak a fiúnak volt ez edzés. Hanna már rendesen felkészült volt... Még a vizsga elõtt. Kemény edzések napi 27 órában…
Aztán végül eljött a meccs ideje. Kibusha és Netsugara a 3. párbaj volt. Utánuk következett Hanna és Ziohiashi csatája…
Kibusha szemben állt ellenfelével.
-Unazaki Kibusha. Készen állsz? – Fordult hozzá a harcok felügyelõje.
-Igen.
-Seshima Netsugara. Készen állsz?
A kirigakure néhány nem titkoltan gúnyos tekintetet vetett ellenfelére.
-Bármikor…
-Hát akkor… MEHET!
A felügyelõ felugrott, és egy hátraszaltóval ért földet. Tekintete végig a pároson volt; akik azóta már legalább 6-7 ütést/rúgást vágtak be egymásnak.
Nem volt nehéz ellenfél. A szája neki is nagyobb volt, mint a tudása. Csak mint Kibushának. Legalábbis most. Egy újabb ütés. Csak céltalan püfölés. Kibusha nyerni akart, Netsugara a nyerésen felül lealázni párját. De elõbbi hamar belátta: ez sehova sem vezet. Ideje egy taktika… amire nem nagyon gondolt a meccs elõtt. Harc közben taktikát kitalálni és változtatni, tartani magát hozzá… ez a chuuninok dolga.
Kibusha kivárta a következõ rúgást. Elõször úgy tett, mintha nem bírná kivédeni, de mikor már csak néhány centire volt tõle a láb, készenlétben tartott karját meglendítve elkapta a kirigakure bokáját, majd felfelé döntve azt, jobb lábával kirúgta ellenfelének tartólábát. Mikor nagyot csapódva földhöz vágódott, Kibusha sarkával beletaposott a gégéjébe. Ekkor jött a meglepetés. Netsugara helyett egy kõ jelent meg Kibusha sarka alatt.
A konohagakure összecsapta tenyereit. Jutsura készült. Már érezte hátánál a kirigakure lábát, mikor eltûnt annak vonalából.
Nem sokkal odébb tûnt fel… s már dobta is shurikenjét ellenfele felé. Valamit még elõtte motyogott… de ezt persze Netsugara nem hallhatta. Kitért a pont szíve felé tartó fegyver elõl… majd egy sikeresen chakrával felerõsített ököl érte el vesélyét. A gondosan megcélzott támadás pont behatolt a csípõcsont és az alsó bordacsont között. Ezt követõen a kishíjján sokkolt ellenfelének arcába egy balos ütés csapott. Mivel a második ütésnél kilépett ballábával, most a karral vett lendülettel fordulatból jobb lábával telibe találta a másik fiú jobb oldali bordacsontjait. A hirtelen csapásokat követõen újabb jutsura készülhetett fel Kibusha.
Nem sokára, mire Netsugara felnézhetett, immár öt jött felé ellenfelébõl. Sürgetve felállt, valami ósdi védekezõ pózt vett fel… de ez nem volt elég. Pláne nem úgy, hogy a valódi Kibusha mögötte volt. Hátulról elkapta Netsugara támaszkodó lábát, azonnal megfordult és a lendület segítségével lábánál fogva áthajítota a fiút… egyenesen az általa meneküléshez felhasznált kõnek. Fejjel.
Kibusha nem csodálkozott, mikor az orvos ninják sietve futottak be a srácért. Csak abban nem volt még biztos, hogy ellenfele él-e még. A kövön szerteágazott a fejébõl kifolyó vér. Kibusha csak odasétált felszegett fejjel a felügyelõ shinobihoz. Õ nyert. Már csak reménykednie kellett, hogy észrevették a rendesen feltornázott pontosságát és környezetfelismerését. Meg a tehets… Na mindegy.
Nem sokkal késõbb kihírdették a chuuninná váltakat. Kibusha is köztük volt. No meg Hanna. A lány akárhogy próbálta húzni a harcot, Ziohiashi túl hamar összeesett, nagyjából 3 perc után…
De sikerült. Az Unazaki újabb reménye elérte a létra következõ fokát: chuunin lett!
Egy ugyanolyan tavaszi nap volt, mint a többi… bár akkor hajnalban a Nap hosszabban kacérkodott az ég fehér felhõivel, mint amúgy szokott… Kibusha akkor már három napja nem látta szüleit, vagy hallott felõlük; nyomtalanul eltûntek.
Épp utánuk nyomozott az erdõben, egy völgyben áradó folyótól nem messze, mikor egy kámzsás alak rontott rá, kezében egy katanával. Pontosság, helyzetfelismerés, környezetismeret ide vagy oda, a (mint késõbb kiderült) shinobi ellenfele fura kardjával, mely chakra beleadásával változtatta méretét és tömegét, ezzel együtt hatásfokát is. Csakhamar a folyóba került. Pedig, az volt az egyetlen hely a harcmezejükön, ahova nem szabadott volna kerülnie.
Az idegen pillanatok alatt foglyul ejtette aztán, egy vízbörtön jutsuval. Úgy tûnt, Kibusha ott fullad meg, de hirtelen történt valami… egy fura új érzés bizsergette végig testét, a vízgömb körülötte pedig lassan megf*gyni kezdett… végül felrobbant. A véletlen folytán a szanaszét szálló jégszilánkok közül egy nagyobb és élesebb darab simán elválasztotta támadójának fejét testétõl…
Kibusha sokáig nem tudta, mire vélje a dolgot. Végül egy új, valójában S-rangú küldetésen értette meg, ahol pont egy Hyoton kekkei genkai-jal átitatott vérû család ellen volt kényszerült harcolni. Rájött, hogy egész eddigi élete hazugság. Nem is az Unazaki klán tagja… de nevet akkor sem változtatott. Nem is ismerte igazi klánját, és amúgy is Unazakiként nevelkedett.
Akárhogy is nézzük, ez az esemény teljesen kiforgatta életét. De csak ideig, amíg megszokta. Rengeteget gyakorolta a Hyotonja használatát. Voltak napok, amikor nem csinált mást, csak vizet f*gyasztott és irányított. Ennek az edzésmódnak (melyet egyébként Hannától tanult) lett eredménye, hogy egészen megszokta a dolgot. A vérvonalképesség néha sajgó fájdalmat idézett elõ ütõereinél, de egyébként rendben volt.
Sok idõ telt el, legalább három nap, mikor a Hokage úr újabb útra küldte õt. A Raikage fiát kellett épségben elkísérnie a Felhõk közt rejtõzõ falutól Konohagakuréig. A dologgal minden rendben volt… leszámítva, hogy egy fejlett sharingannal rendelkezõ Uchiha, Goroto szegõdött ellenük.
Épp azon a küldetésen kísérte Usake Hiachit is. Róla útközben derült ki, hogy valójában Uchiha. Az indulás után csatlakozott hozzájuk Araseti Shibuya és senseie, Shinjin. Együttes erõvel sikerült véget vetni Goroto pályafutásának.
Egy újabb siker, melyet dicsérendõ Kibushát a vizsgák letétele utántaggá avatták. Továbbá továbbfejlesztette Sharingan képességeit is.